Csak egy kis szabadság

*Victoria Ballenger  szemszöge*

   Mint minden nap, ma is anyuék veszekedésére,ordibálására lettem figyelmes.
Már elegem van! Nem telik el olyan nap, hogy ne vitatkoznának.
Ezen a napon valahogy meguntam, egyszerűen csak csendre és nyugalomra vágytam.
Felvettem a kabátom és egy szó nélkül kisétáltam a bejárati ajtón.
Azt tudni kell,hogy én még sose tettem ilyet.
A vallásom miatt anyuék nagyon szigorúak velem e téren.

Nagyon ritkán engednek el bárhova is egyedűl.

Szóval, bele se merek gondolni mi lesz ezután,de valahogy nem bírtam már odabent. Szükségem volt friss levegőre.

Csak sétáltam,kóboroltam az utcákon.

Fogalmam sem volt, merre visz az út,azt meg főleg  nem tudtam, hogyan fogok  haza jutni.

Egyszer csak, megláttam egy parkot.

Nem is tétováztam, azonnal oda vitt a lábam.Kerestem magamnak egy padot, majd leültem.

Csak akkor vettem észre, milyen magányos helyen is vagyok.

Sötét volt mindenütt.  Csupán egy hatalmas fa és a mellette lévő kissé rozogának tűnő hinta volt megvilágítva.

Gondolataimba merültem, elkezdtem töprengeni az életemről, arról,hogy mi tévő legyek, hogy mit kéne tennem azért, hogy boldogabb legyek, mit kellene tennem, hogy anyuék megbékéljenek egymással.De sajnos  ezekre a kérdésekre nem kaptam választ.

  Egy kis idő után fogtam a telefonomat és megnéztem rajta az időt.Kikerekedett szemekkel néztem a telefonomra,,ami már hajnal fél kettőt mutatott.

Azonnal a fejemre csaptam, majd elolvastam a megszámlálhatatlan üzeneteket, amiket a szüleimtől kaptam.

"Merre vagy?"

"Ki engedett tèged el kisasszony?"

"Nagyon nagy bajban vagy!"

"Viki van fogalmad arról,hogy hány óra van?"

Ehhez hasonyló kèrdèsek álltak üzeneteimben.

Miután végeztem az olvasással azonnal futásnak eredtem.

Fogalmam se volt merre, csak futottam és bíztam abban,hogy valahogy haza találok.

Egyszer csak, elkezdtem szédülni.

Lassítottam.A látásom egyre homályosabb lett.

A lábam nem bírta tovább, Összeestem.

Utána már csak két kezet éreztem,ami egy pillanattal később felemelt.